Évekkel az eredeti trilógia után Suzanne Collins megajándékozta olvasóit egy előzménykötettel. A várakozásokkal ellentétben a történet középpontjába az a bizonyos zsarnok Snow elnök került, amit egyesek izgatottan, mások fenntartásokkal kezeltek. Én az utóbbiakhoz tartoztam, de mivel Az éhezők viadala könyveket imádom, egyértelmű volt, hogy ezt a könyvet is el fogom olvasni.

A Z generáció tagjai a Wikipédia szerint 1995 és 2010 között születtek. Őszinte leszek: gyűlölöm, hogy ebbe a generációba tartozom. Nem azért, mert olyan szar gyerekkorom volt. Azért, mert a tőlünk fiatalabbakkal együtt kezelnek minket, általánosítanak, holott már köztünk és az egy évvel alattunk járó évfolyam közt is hatalmas különbségek vannak.
!Én nem szeretnék általánosítani, akinek nem inge, ne vegye magára!!

Nap mint nap felmerül bennem a kérdés: jó vagyok így, ahogy vagyok? Nem kellene lefogynom? Aztán jól leszidom magam, amiért ilyen egyáltalán eszembe jut. Mert nem leszek kevesebb attól, hogy nem úgy nézek ki, ami a társadalom szerint szép, jó, általa széles körben elfogadott.

És igen, újra eljött a Vissza a suliba bejegyzések ideje. Őszintén, én mindig jobban szerettem olvasni/nézni a Back to school témájú haul/outfit/miegymás tartalmakat, mint írni. Az már a blogolásom elején világossá vált, hogy ezeknek a megalkotása, e témák feldolgozása nem az én világom. A véleménykifejtős, rizsázós dolgok viszont annál inkább. És hát augusztus közepén-végén mi más állhatna a figyelem középpontjában, ha nem az iskola?

Egyáltalán, van még igény könyvajánlós posztra? Kiestem a dolgokból ezalatt a közel fél év alatt.
Néhány hete (vagy hónapja?) valamelyik könyves dobozban szerepelt a Caraval című könyv. Rossz tulajdonságom, hogy elvből nem szeretem a túlhypeolt könyveket, ezért nem is olvasom el őket azonnal a megjelenéskor. Egyik nap visszavittem a könyvtárba a könyveket, és nem akartam semmit kivenni, de azért bementem a Böngészdébe. Az új könyvek közt megláttam a Caraval gerincét, és úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Mondanom sem kell, nem csalódtam.

Már régebb óta ott motoszkáltak a fejemben a következő gondolatok, nem másokról, mint azokról az írókról, bloggerekről, bloggerinákról, akik túl sokat képzelnek magukról.

Már a bejegyzés elején leszögezném, hogy nem akarok általánosítani, és nem akarok senkit megbántani. Akinek nem inge, ne vegye magára. Azt sem állítom, hogy én olyan hiper-szuper  író vagyok. Mert nem.
(A korábbi két bejegyzés a témában itt és itt érhető el.)