Őszintén a bloggerségről #3 - Öntelt írók
Már régebb óta ott motoszkáltak a fejemben a következő gondolatok, nem másokról, mint azokról az írókról, bloggerekről, bloggerinákról, akik túl sokat képzelnek magukról.
Már a bejegyzés elején leszögezném, hogy nem akarok általánosítani, és nem akarok senkit megbántani. Akinek nem inge, ne vegye magára. Azt sem állítom, hogy én olyan hiper-szuper író vagyok. Mert nem.
(A korábbi két bejegyzés a témában itt és itt érhető el.)
Mert rendben van, néhány írónak van mire büszkének lennie, de - és javítsatok ki, ha tévedek - ez nem jogosítja fel arra, hogy a többi írót és a munkájukat lenézze, magát pedig az egekig magasztalja. Szerintem ezeknek az íróknak inkább támogatniuk kellene a kezdőket vagy éppen a kevésbé ügyeseket, mert mindenki fejlődőképes. Az viszont rohadtul nem segít, ha akár személyesen neki, akár nem személyesen neki címezve lenézik, szutyoknak nevezik a munkáját. A másik meg az, hogy attól, hogy egy személynek nem tetszik a munkája, az nem jelenti azt, hogy másnak sem tetszik, hogy mindenki más is lenézi. Úgy gondolom, hogy nekünk, bloggereknek össze kellene fognunk. Mert nem azt mondom, hogy az összes blog jó (olvasd csak vissza a legelső "Őszintén a bloggerségről" bejegyzésemet), és tényleg vannak rossz történetek vagy bejegyzések. DE. Akkor sincs jogunk, se nekem, se másnak szutyoknak, trágyának nevezni egy történetet vagy blogot.
Az a rosszabb eset, amikor olyanok pofáznak - mert nem tudom más szót használni -, akiknek nincs mire nagyképűnek lenniük. Szívem, először a saját blogodat és "írói karrieredet" tedd rendbe, tanulj meg helyesen írni, aztán írd le a véleményedet kulturált formában, anélkül, hogy a társadat megbántanád.
Megjegyezném, hogy én nem tartom magamat a legjobb írónak, de úgy gondolom, azért a bejegyzéseim igényesek - vagy legalábbis remélem, hogy azok. Nem akarom magamat mentegetni, mert biztos lesznek olyanok, akik szerint nekem sem kellene ilyeneket írni, de hangsúlyoznám, hogy ezeket a bejegyzéseket nem azért fogalmazom, hogy leszóljam a másik munkáját, egyszerűen megfogalmazom a véleményemet a világnak, és próbálok építő jellegű kritikákat írni, amit aztán az, aki magára ismer, vagy megfogad, vagy nem.
Még pár mondat, aztán ígérem, befejezem. Amikor magunkról van szó, meg kell találnunk az arany középutat, ahol már nem nézzük le a munkánkat, de még nem tartjuk magunkat istennek/istennőnek. Borzasztó irritáló tud lenni, amikor egy egyébként az adott dologban tehetséges személy elkezd panaszkodni, hogy ő semmit nem ér és egyébként is béna. Mindeközben ennek a fordítottja sem jó: a nulla tehetség - száz százalék ego.
Puszi:
1 megjegyzés