És igen, újra eljött a Vissza a suliba bejegyzések ideje. Őszintén, én mindig jobban szerettem olvasni/nézni a Back to school témájú haul/outfit/miegymás tartalmakat, mint írni. Az már a blogolásom elején világossá vált, hogy ezeknek a megalkotása, e témák feldolgozása nem az én világom. A véleménykifejtős, rizsázós dolgok viszont annál inkább. És hát augusztus közepén-végén mi más állhatna a figyelem középpontjában, ha nem az iskola?

Ez lesz az ötödik éven a gimiben (és nem, nem buktam meg, csupán hatosztályos képzésre jelentkeztem anno hatodikos koromban) és a tizenegyedik igen sok változással jár. Az első mindjárt a fakultáció, amelyből nekem két tantárgy jutott, és ezzel még jól jártam. Egyik barátom egy másik iskolában négy vagy öt tárgyat vett föl (no nem mindet önszántából). De mielőtt fejest ugrunk a szorgalmi időszakba, maradjunk egy kicsit a nyárnál, pontosabban a kötelező olvasmányoknál. Mert azok ugye vannak, és erősen ajánlott legalább beleszagolni mindegyikbe. Oké, ott a sok kész olvasónapló, és az interneten minden megtalálható, de ez a hozzáállás maximum arra jó, hogy az órákon jó jegyeket kapjunk. És bármennyire is fáj leírni a sorokat, az érettségire ez kevés lesz, nem tudhatod, milyen tételt húzol szóbelin.

Szóval, kötelezők. Az állandó vitatéma, hogy kellenek-e, és ha igen, mik. Pusztán az én véleményem, de szerintem szükséges lenne a vérfrissítés. Ezzel nem azt mondom, hogy az összes könyvet cseréljük le modern, kortárs írásokra, meg hogy legyen a Szent Johanna Gimi a kötelezők között (mert lássuk be, ez esetben nem egy minőségi alkotásról beszélünk, csak egy szórakoztató limonádé történetről). De egy Fredrik Backman, egy Grecsó Krisztián, egy Böszörményi Gyula simán megférne Jókai, Madách és a többi klasszikus mellett - csak hogy pár igazán jó kortárs írót említsek, de a lista még folytatódik. Azokat a könyveket, amelyekre még a tanárok is azt mondják, szörnyűek, ki kellene venni a kötelezők közül és valami mással helyettesíteni. Szükségünk van a klasszikusokra, szükségünk van arra, hogy olvassuk Molnár Ferenc, Mikszáth, Dosztojevszkij könyveit. De be kell látni, hogy ha valaki csak a kötelezőket olvassa el, és ott minden könyvre azt mondja, hogy rossz, azzal semmit nem érünk el, maximum annyit, hogy megutáltatjuk a fiatalokkal az olvasást.

[Kép forrása: demotivalo.com]

Nekem szerencsém volt, mert alsós koromtól kezdve kaptam kötelező olvasmányokat, amik jók voltak, illetve alapból is imádtam a könyveket - de mi van azokkal, akiknél ez nem volt meg? Az nem megoldás, hogy az egyébként is rengeteg olvasmány mellé egy kortársat is benyomnak, mert ez alapból is sok (csak ezen a nyáron tizenakárhány (nem találom a listám) könyvet kellett volna elolvasnom az iskolakezdésre, mondanom sem kell, öttel vagy hattal sikerült végeznem), de ha valamit kivennének... A Bánk bánt, a Szigeti veszedelmet, az Isteni színjátékot, vagy valamit és a helyére a fentebb említett írók könyvei közül beilleszteni valamit, szerintem járható út lenne. Úgyis állandóan változtatják az érettségi rendszerét, ez igazán beleférne.

Oké, vége a nyárnak, eljön az első tanítási nap. Egyenruhás diákok mennek egykedvűen az iskola felé (kivéve, ahol nincs évnyitó (nálunk sincs), ott hétköznapi ruhában). A kapu előtt összetalálkoznak valakivel, beszélgetnek, miközben elindulnak a saját termük felé. Elfogja őket az ismerős érzés, a büféből már száll feléjük a friss péksüti illata, ha ez az első évük, akkor még izgulnak, ha már a sokadik, akkor teljes nyugalommal baktatnak fel a lépcsőkön. A teremben már ülnek, keres magának egy helyet, beszélget a barátaival, vagy zenét hallgat, olvas, rajzol. Háromnegyed nyolc és nyolc között (iskola válogatja) megszólal a becsengő, a diáknak eszébe jut, hogy anno elsős korában még milyen más volt minden, mennyivel egyszerűbb volt az élet. Bejön az osztályfőnök, ha van évnyitó, lemennek rá, ha nincs, akkor beszél pár szót az igazgató. Aztán megtartják a négy osztályfőnöki órát, jó esetben utána hazaengednek mindenkit, ha nem, akkor már első nap fél négyig ül az iskolában.

Lediktálták az órarendet, közel negyven tanóra figyel a papíron. Igen, jól olvastad. NEGYVEN. Mindennapos testnevelés, heti egy rajz, egy ének... Ezek azok a tárgyak, amelyekre tizenegyediktől már abszolút semmi szükség (legalábbis nem ilyen számban), csak akkor, ha valaki ezzel szeretne továbbmenni. Akkor viszont úgyis jár különtanárhoz, szakkörre, önképzőkörbe, valahova. Én teljesen elégedett lennék, ha hetente váltakozna, hogy rajz lesz-e vagy ének, esetleg előbbi helyett művészettörténet lenne. A mozgás pedig fontos, szeretek sportolni, a tornaórák mégis egyet jelentenek a szenvedéssel. Ad 1, nem vagyok élsportoló, hármas-négyes jegyet kapok félévkor illetve év végén, nem szeretek úgy gyakorlatokat végezni, hogy közben az összes lány az osztályból, vagy akár egy egész évfolyam (futásfelmérésekor) engem néz. Ad 2, sokszor végzünk olyan feladatokat, amiket én utálok (khmm, vízszintes függeszkedés, khmm). Ad 3, a jegyek. Sokaknak a tesi miatt úszik el a kitűnője év végén (nekem mellé ott a fizika is). Ha már osztályoznak, mind itt, mind a rajznál és az éneknél személyhez mérten kellene osztályozni. Ez általános iskolában többé-kevésbé jelen is van, de középiskolában teljesen eltűnik, mert az már túl sok plusz energia lenne... Gondolom mindenkinek ismerős a kép, hogy egy csomó állatot megkérnek, hogy másszanak fel egy fára...

Az egyenlőség nevében mindenkinek ugyanaz lesz a feladata: másszanak fel arra fára. [Kép forrása: Pinterest]

Rendben, a tanárok is emberek, nekik is van életük, meg ezer más bajuk, de amikor ezt a pályát választották, tudták, mire számítsanak. Ezt bele kellene tudni illeszteni a rendszerbe.

A diák hazaér, tankönyvek sehol, valamikor a hét vége felé majd megkapja, mert először az alsóbb évfolyamosok vehetik át őket. Átnézi az órarendet, ha rendesebb, akkor becsomagolja a füzeteit, ha nem, akkor csak ráírja a nevét, osztályát meg a tantárgyat. Otthon kérdezik, mi volt suliban, semmi, jön a válasz, milyen az órarended, szar, későn fogok hazaérni. Legjobb esetben is fél négykor szabadul el a gyerek az iskolából, és akkor még nem volt különórán, legyen az zene, tantárgy vagy sport. Mikor beindul az iskola, akkor a diák hazaesik, és miután egész nap tanult, még otthon is tízig, tizenegyig vagy tovább görnyed az asztala fölött, ha becsületesen fel akar készülni a másnapra. Eltelt egy nap és nem pihent semmit, másnap korán kel, hogy időben beérjen az iskolába, az összes kikapcsolódása a különóra, ha azt örömmel csinálja, de ha nem, akkor az sem. Jó, Ázsiában még rosszabb, de azért nálunk magyaroknál se olyan rózsás a helyzet.

Arról nem is beszélve, hogy olyan tárgyakat tanulunk, amelyek nem érdekelnek minket. Nem azt mondom, hogy nincs szükség fizikára, kémiára, matekra, magyarra, törire (stb, a megfelelő aláhúzandó), de maximum alapszinten, ami az alapműveltséghez kell, és inkább arra koncentrálni főleg már tizenegy-tizenkettedikben, amivel tovább szeretnénk tanulni. Addigra a diákok nagy része (nem mindenki) eldönti, mivel szeretne foglalkozni, de legalábbis tudja, hogy mik érdeklik és mik azok, amik kevésbé vagy egyáltalán nem. Engem személy szerint nem érdekel a fizika, nem is értem, a négyessel elégedett vagyok, biológiával és kémiával megyek tovább. Tudom, hogy néhány szakra kelleni fog a fizika is, ezért muszájból amennyire tudom, megtanulom, de nincs értelme emelt szintű könyvet rendelni nekünk, főleg, hogy nem is fizikás osztály vagyunk. Alapszintű fizikatudással megyek be az egyetemre (ha felvesznek, ezt ugye még nem tudom), és majd ott kikupálnak, amennyire csak lehet.

A magyar oktatási rendszer túlságosan a lexikális tudást kéri vissza, kevesebb a problémamegoldó feladat és egyáltalán nem készít fel az életre. Mindent, ami a hétköznapokhoz kell, itthon tanultam és tanulom meg. Sokan nem tudják elkészíteni az adóbevallásukat, nincsenek tisztában a jogaikkal (én sem) és még sorolhatnánk, milyen alapvető dolgokkal nem vagyunk tisztában. De maradjunk a földön, én tíz-tizenegy éves koromig nem tudtam megcímezni egy borítékot, anya tanított meg rá, mikor jeleztem neki, hogy nem megy. Ha a szülő külön nem készíti fel a gyereket, akkor nem tud logikusan gondolkodni, nem lesz fejlett a problémamegoldó képessége, stb...

Tizenegyedikes leszek és fogalmam sincs, hogy a biológiával és a kémiával mit kezdjek. Vannak kiírva szakok, amik jól hangzanak, érdekesnek tűntek, de hogy az a hétköznapokban mit csinál, nem tudom. Az iskolában nincs egy pályaorientációs nap, mindenre a válasz a felvi.hu, a pályaválasztási tanácsadás meg abból áll, hogy kitöltetnek veled egy kérdőívet, hogy melyik szak lenne neked megfelelő és talán elmondják, hogy számítják a pontokat a felvételihez (ami mire én érettségizem, ismét változni fog, szóval zseniális). A városban van pályaválasztási hétvége, mikor (majdnem) az összes egyetem (majdnem) minden szakáról jönnek le emberek, hogy meséljenek, elmondják, a gyakorlatban mit lehet kezdeni azzal a képzéssel, ahol ők vannak. Ha anya nem találja meg, én soha nem tudok róla, mert a gimnáziumomban ezt sem mondják el. Novemberre ismét van egy programom.

A tanévközi szünetek jórészt nem a pihenésről, hanem a pótlásról, a lemaradás behozataláról és a házi feladatokról szólnak. Ilyenkor azért jut idő magunkra illetve szórakozásra is, de mellette ott lebeg a sok dolog is, amivel végezni kell. Érdemes ezeket szünet elején letudni, hogy aztán nyugodt legyen a szórakozás.

Minden rossz mellett azért sok jó is van a gimnáziumokban. Igaz, hogy nem úgy fest egy osztályközösség, mint ahogy azt Leiner Laura megírta (pedig én esküszöm, olyanra számítottam), de akkor is. Az ebédszünetek, a házimásolás, ahogy egy dolgozat előtt valaki az utolsó percben is még ismétel, valaki más a "tanulócetlit" rejti el úgy, hogy ő lássa a tanár ne, a beszélgetések. Az érzés, amikor kiszabadulsz a börtönnek érződő falak közül. Ahogy az új osztályok még nem találják a helyüket, általános iskolás reflexből kimennek a folyosóra vagy az udvarra, ahol nincs se fű, se fa, csak beton és a tanárok autói. A potyanapok, amikor diákigazgató választás van, kopaszavató, sportnap. A karácsonyi parti, a kulturális nap. Az iskolai színházbérlet (ami nekem nincs, én anyuékkal járok színházba), a hangversenybérlet (ami kötelező). A rohanás, ebédszünetről vissza, egyik óráról a másikra, a kötelező programokra. Az otthon felejtett füzetek, tolltartók, könyvek, amikért nem mész haza, az elfelejtett dolgozatok, és a be nem jelentettek, amikre egy szót nem tanultál, mert hat másik tárgyból is írsz aznap, amelyekről előre szóltak. Az eltűnt szekrénykulcs, ami nélkül meghalsz, mert a fél életed a szekrényedben tárolod. A büfé szürreálisan magas árai, és a szomorúság, amikor muszáj kiadnod kétszáz forintot egy ásványvízre, vagy amikor pont előtted fogy el az a péksüti, amit kinéztél. Ezek mind emlékek, amikre később örömmel gondolok vissza, akkor is, ha máskor a hátam közepére se kívánom ezt az egészet.

Eszti